Scania, Scania ! (1.)

Hosszas egyeztetések, több mint egy év után, sikerült nyélbe ütni egy rövid néhány napos  skandináv utat. Skandináv utat, micsoda kifejezés, inkább csak egy rövidke északi utazást Svédország legdélibb vidékére. Repülőgépünk szeptember 18-án kora délután landolt Malmő-Sturup repülőterén, a várostól magától 25-30 km-re.

Hogy miért éppen Skandinávia? Talán éppen az utolsók között jutott volna eszembe, hogy északra menjek madarászni, rovarászni, gombászni, fotózni. Szép, szép a hóbagoly, meg a karvalybagoly, a jávorszarvas, a hatalmas erdők, mit(!) erdőségek, farkas, hiúz és rozsomák, s még számtalan, szószerint számtalan fantasztikus látnivaló; de nyáron is inkább hűvös, mint meleg, ősszel is inkább hideg, mint hűvös, télen meg fagyos és havas. Fentieket ugyan nem láttam, ahhoz északabbra kellett volna menni, ill. néhány faj megjelenéséhez meg kellett volna várni a telet.

Valaha, évtizedekkel ezelőtt még a trópusokban gondolkodtam, mondhatnám inkább, álmodoztam. Később, ahogy az évek jócskán elmúltak, átpártoltam a kevésbé forró helyekre. Az utóbbi években már Kanada nyugati partvidékének, fáival és talajával együtt mohával vastagon fedett, érintetlen tengerparti köderdeit szerettem volna látni. Most azonban, hogy a véletlenek, vagy nem is véletlenek sora ez év (2014) szeptember végén, ide vetett Svédországba, kezdem úgy is tekinteni a helyzetet, mint egy lépést más vidékek felé, vagy talán inkább az ide vissza vezető első lépésként.

Vége lenne az Amazóniáról, vagy Kanadáról történő álmodozásnak? Sokan azt mondják, az álmodozás az élet megrontója. Ez baromság. Álmodozásra, gondolkodásra és tervezgetésre újabb dolgokra szükségünk van, azaz haladni, ’hajózni’ szükséges, ahogy az ókori mondás is utal erre. Csupán egy-két dologra kell vigyázni; ne maradjunk földhöz ragadtak, de azért ne is emelkedjünk el a jó anyaföldtől, legfeljebb repülővel.

A néhány nap tapasztalata meggyőzött arról, hogy itt, csak Scaniában, ebben a békés, finom tengerparti levegővel borított déli tartományban is van bőséggel felfedezni való. Számomra biztosan. Anglo-latinosan Scania, svédül  Scåne (å =ó), Svédország legdélibb megyéje, a nem túl régi századokban (1658-ig) még Dánia része volt.

És, hogy mégis miért Skandinávia? Azt is mondhatnám, egy rövidke ’családegyesítési’ programot hoztunk össze. …

Ezek a svédek nem nagy betonozó nemzet, legalábbis Malmőben biztosan nem, legfeljebb itt a Turning Torso (erről még beszélünk) környezetében lehet látni több betont (mint amit az én város szépészeti érzékem megkíván). Persze ez a környék egy új, alig néhány évtizedes városrész. Nézzünk szét azonban a tengerparton. Ma a város egyre több lakónegyede már lenyúlik a vízpartig. Beépülnek a korábbi gyártelepek és a többé-kevésbé természeti környezetet mutató területek Vajon miből van a fantasztikus, széles, lépcsős sétafelület, napozóhely, nem is tudom minek lehet még nevezni funkcióját illetően; talán egy nagy-nagy emberbaráti, emberközeli építménynek. Nos, fából van építve. Természetesen lehet azt mondani, hogy persze-persze, hiszen másuk sincs a felszínen, mint erdő hátán erdő. Igen, erdő az van, nem is akármilyenek. Viszont ebben az erdőtől zöldellő országban, annak is egy apró kis déli csücskében, mily érdekes, sokkal több energiafűz ültetvényt (svéd nemesítésűt!) láttam, mint eddig szép kis hazánkban összesen. Pedig hát, nálunk állítólag kevés a faanyag (jól is gazdálkodunk vele), szükség is lenne rá -különösen olcsó tüzelőre-, megfelelő területek is vannak. Csupán elhatározás, gyakorlati hozzáállás van kevéske, na és persze nem csak ’kirakat’ jelleggel (pl. a főváros környékén és egy-két frekventált területen) kellene megszüntetni a tarvágásos termelést, s áttérni a szálaló vagy más, erdőkímélő faanyag kihozatalra. Jó, jó, ezt csak úgy, mint gazdaságunk ma már túlhaladott, nem kívánatos részét, vetettem közbe.

Több száz méteren át ez a szép sétány a parton, vele párhuzamosan, újkori, majd régi épületek, hangulatos, teraszos kávézók, étkezőhelyek.

Nézzük ezeket a szemtelen csókákról (Coloeus /=Corvus monedula) készült képeket.

A sétány és a víz között rettenet nagy méretű, szerintem óriások által ide rakott kavicsok dísznek, hullámtörőnek. Ez utóbbinak különösen alkalmasak, hiszen a víz már a szegélyben is több méter mély, igen komoly erőkkel dolgozhat, mikor az óceán felől beszáguld ide a szél. Gondolom, nem volt különösebb gond ilyen jól fejlett, nagyjából egy méretre kalibrált példányokat találni, inkább  csak ’rendezni’ kellett azokat. Hiszen a nem túl régen innen is visszahúzódó jégtakaró, a víz és jég munkájaként elég sok ilyen ’zsebkavics’ képződött a környéken. Különböző formájúak, különböző színűek. Lehet rajtuk mászkálni, szerintem inkább csak ide-oda mászni, egyik-másikuk oly nagy. Kiválóan megfelelnek a világból egyidőre  mindent és mindenkit kizáró elmélkedésre, különösen egy ilyen csodálatos szeptembervégi, szinte nyári délutánon, kipihenni, és agyunk zugaiban elhelyezni az alig múlt repülőút által nyújtott földabrosz egyes képeit. A kövek között elszórtan, olyanokat is láthatunk, melyeket tükörfényesre csiszoltak, políroztak. Ezeket a többi közé plusz esztétikai látványként ide helyezett köveket valahol Kínában csiszolták, polírozták ilyenné, és állítólag ’műalkotások’. Lehet, de nyilván attól függ, honnan nézzük! Megjegyezhetjük, nem semmi; mintha én a csúzli ’lőszert’ mondjuk egy kőfaragóval készíttetném el Sopronban, holott itthon csak le kell érte hajolni.

Itt van kicsit a parttól távolabb Malmő büszkesége (Svédország legmagasabb épülete), több nemzetközi építészeti díj tulajdonosa, a nevezetes ’csavar-torony’, a svédek  Turning Torso-ja. Érdekessége még a toronynak, hogy mikor a tövébe ér az ember, meglepetéssel láthatja, hogy az egész torony vízben, egy medencében áll!

Bentebb, a városban is sok kisebb-nagyobb csatorna, sok-sok zöldfelület, nyugodtan legelésző, csipegető ludakkal, récékkel. Itt az apáca ludak (Branta leucopsis) is nyugodtan sétálgatnak a füvön heverésző emberek között; jóval bizalmasabbak, mint sokkal északabbra, az igazi költőhelyeiken.

Az 1940-es években ide, Malmő környékére még az ausztrál származású fekete hattyút (Cygnus atratus), és az Észak-amerikai kanadai lúd egyik alfaját (Anser canadensis ssp.) is betelepítették az ember közelségébe.

Átnézve Dánia irányába, balról látjuk a hatalmas közúti/vasúti hidat, ami Malmőt a dán fővárossal, Koppenhágával köti össze.

Malmőtől indulva, majdnem 8 km-en fut, majd egy 4 km hosszú mesterséges sziget végén eltűnve, a tenger alatt megy még 4 km-t. Kicsivel nyugatabbra tekintve, Dánia partjai előtt 2-3 km-el, tőlünk kb. 20 km-re, legalább húsz óriási szélkereket számolhatunk meg. Valahol a távolság harmadánál, negyedénél, egy kis vitorlás „Távolban egy fehér vitorla”-ként lebeg az égbolt és a víz határán.

Letekintve a tiszta vízbe, a hatalmas köveken kisebb-nagyobb rákok mozognak. Egyet nagy nehezen sikerül rávenni egy kis szabadtéri fotózásra. A rákokat nem ismerem, legfeljebb tippelni tudok, bizonyára azok egyike, melyeket Carl Linné (a nagy rendszerező és ’nevezéktanász’) a legelsők között írt le, adott neki nevet, az azóta is használatos nevezéktani rendszerben. Talán egy parti tarisznyarák (Carcinus maenas), ami az északi vizektől egészen a Földközi-tengerig terjedően, az ár/apály zónában fordul elő. Látunk néhány szép apró medúzát is.

A sétányon, tengerparti sétáló utcán dél felé haladva, meglátjuk a monstrumot. A zöld gyepen itt áll egyedül a ’Vas’, legalább is mi így neveztük el. Valójában egy hatalmas, valaha gőzgéppel működtetett kalapács pihen itt a pázsiton. Lehet, utolsó emléke a valaha itt működő hajógyárnak, ahol utoljára tengeralattjárókat építettek. A csatornában, ahol talán hajdan a nagy víz felé igyekeztek az úszó koporsók, most lakóhajók vannak kikötve, melyekben u.úgy élnek, laknak emberek, mint nálunk egy családiházban. Az óriás kalapácson kívül alig valami emlékeztet arra, hogy a mai környezet milyen is lehetett itt korábban. Lehet, itthon már ez a sok-sok tonnás ’ócskavas’ is valami illegális gyűjtőben élné végnapjait. Habár, ahogy elnézem, méreteinél, súlyánál fogva az itthoni vasazók sem nagyon találnának rajta fogást. Nem az a méret, amit egy gumiabroncs nélküli kerékpárral, vagy kétkerekű taligával el lehetne tolni. Meg aztán ’nem is fínyes-színes’., Meg kellene elégedjenek a’Vas’ ipari műemlék voltával, legfeljebb titkon istenként imádhatnák, tisztelhetnék, mint minden vasazók bálványát, a svéd acélt, a ’Nagy Ferrum’-ot.

Távolabb a vízparttól, a parkoló felé sétálva egy csatorna bukógátjának aljában, az egyik kicsempézett(!) fehér falon igen számos egyszerű falicsapból, csepeg, csordogál, folyik a víz. Egy igen érdekes szivárgó-rendszer végső, igen látványos megoldása.

Innen pár lépésre kezdődik egy 200-300 m hosszú, egyenes, majd részben kanyargós, mesterségesen partokkal ellátott vizes élőhely. Egyik partján, keskeny járdán kívül már az autók járnak. A másik parton vizenyős pázsit, amorf nádfoltokkal, ahogy körbe nyírták a fűnyíró gépek. A vízen, a parton tőkésrécék, kevéssé félénkek, mint nálunk a verebek.

Persze Malmőben is vannak egyszerűbb lakónegyedek, melyek mostanság, vagy már a korábbi évtizedekben alakultak ki. Ez természetes egy dinamikusan, újra fejlődésnek induló, gyarapodó városban. Ezek nagyobb része családiházas, aprótelkes, zöld környezetben van, nem emberi életre alkalmatlan betonsilókban, mint világszerte számos helyen.

Az 1275-ben alapított város 5000 fős lakosságával a XV. században még Dánia legnagyobb települése volt. Igazi fejlődésnek csak a XVIII. század végétől indult a város (új kikötő, vasútvonal, stb.), melynek lakossága ma mintegy 300 000 fő.

A pihentető, ugyanakkor új élményekkel telítő tengerparti, városi sétánk után egy másfajta élmény következett. Ennek, mondhatni, az egyik ága az otthonosságával azonnal megragadó lakóhelyi környezetben, a már régről ismert meleg, családi légkörben, holmi nemzetek italainak kóstolgatása felé irányult, ill. a felé, hogy megtaláljuk a rövidesen elkövetkező vacsorához megfelelő köszöntő, majd lazább italokat.

Az élmények másik ága, abból állt, hogy, már a nagy asztalnál, felhörpintettük utolsó rövidebb italainkat, miközben a klán viking asszonnyá kinevezett tagjai Freya istennő (akit Vanandis-nak is neveznek, legrégebben talán Frigga volt) segítségével az asztalra varázsolták a legkülönbözőbb étkeket, magyart, svédet, egyebet, változatosan csak olyat, mint voltak előbb étvágyhozó italaink is.

Jómagam többszörösen hódoltam több évtizedes  vágyamnak, hogy egyszer valóban, úgy istenigazában, tele falatozhassam magam lazaccal. Úgy, olyan ’grizlisen’, persze nem térdig a hideg patakvízben állva, s úgy kapkodva teli pofára a pikkelyeseket. Több, mint harminc éve,  egyszer Dél-Angliában volt szerencsém egy-két füstölt lazac darabkát fogyasztani, azóta szinte gyermeki vággyal, felváltva csorgattam, vagy nyeltem nyálamat, hogy majd talán egyszer sikerül ismét. Közben egyszer úgy félidőben lehetett, nem tudom milyen alkalomból, itthon is sikerült egy-két darabkát enni (további étvágy-fokozóként!) ebből a csemegéből. Ez valami olyan csoda volt akkoriban (árát tekintve mindenképpen), mint amikor a korábbi bolsevista ‘hurráidőkben’ a pult alól sikerült szerezni tiz-tizenöt centis darabka igazi Pick-, vagy Herz-féle szalámit, banánt, narancsot, nem is említve a nylon harisnyát és a farmernadrágot. Manapság ez érthetetlen, abszurd, hiszen pénzért mindenhez hozzá lehet jutni.

A lazacnál maradva, már nem is emlékszem, hogy a csodás mártásban párolódott, majd sült szeleteken kívül mit is vacsoráztunk még. Én csak a lazacra emlékezem. Mit is mondjak, egyáltalán nem ábrándultam ki belőle, ahogy előfordulhat az emberrel, hogy amint elért valami rég vágyott dolgot, az már kezd is érdektelenné válni számára.

Reggel, nem túl korán, úgy kilenc óra táján, kitekintve a konyha ablakon, a szépen rendben tartott gyepen négy gombóc pattog, ugrálgat. Üregi nyulak. Semmi nem zavarja őket, sem ember, sem jármű. Üregeik, járataik a kisebb-nagyobb díszcserje foltok, járdák alatt egyéb, nyúlnak való helyeken vannak. Itthon tizenöt-húsz éve láttam utoljára. Akkoriban valahol az Ágasegyházát ölelgető erdőkben a keréknyomban üldögélt, bólogatott egy beteg állat, életének utolsó, szerencsétlen stádiumában. Harminc-harmincöt évvel ezelőtt az akác-sarjas fenyőültetvényekben itt nálunk is annyi volt belőlük, mint fenyőtű a fák alatt. Egyszer, néhány hónapra egy barátságos állatka beköltözött a birtokra is. Sokáig egy, a bokrok alól kikandikáló ’száztizes’ kifolyó csőben lakott. Gyakorta láttuk, amint a keréknyomokban, vagy a füvön a gyöngytyúkokkal szaladgál, ugrál, szó szerint ’játszik’. Aztán az erdőkből egyik évről a másikra végleg eltűntek.

Nyolc-tíz nappal hazaérkezésünk után kaptam a hírt, hogy a  város vezetése meghirdette a nyulak elleni háborút. Túl sokan vannak már. Tudni kell, hogy Malmő egy nagyon nyílt város, sok-sok park, sok-sok olyan út, ahol két oldalt széles szabad zöld részletek húzódnak. Hangsúlyoznám, lebetonozva, kikövezve csak azok a területek vannak melyeket szükségszerűen csak így lehet az ember szolgálatába állítani. Így aztán mindenütt tudsz kerékpározni, de a füvön sétálgatni is, sőt leheveredni anélkül, hogy a közeledben egyetlen kutyaürülék is szaglana. Kutyasétáltatás céljából külön erre a célra kialakított futtatók, ’üríttetők’ vannak, megfelelő edényekkel, egyebekkel. Mert természetesen az itt elhullajtott kutya-végterméket sem lehet csak úgy hagyni, hogy a lapuljon a fűben, mint bűzös taposóaknácska. A végén olyan lenne a terület, mint egy állatkerti hiéna ketrec. Ilyen kutya-gazda futtató van a Nagy Ferrumot bemutató képen is, a nagy kalapács hátterében, a vízen túl.

Egyszerűen oldják meg a nyúltalanítást. Ahogy nálunk sokan mondanák, ’csak semmi cicó’. Egy kisebb területet, egy-két utcát, teret a hajnali órákban lezárnak, egyfajta kijárási tilalom alá helyeznek, majd csendben, kiskaliberű fegyverekkel, begyűjtik, mondhatni kigyűjtik a felesleges létszámot. Valaha ezt a szegedi külvárosok szinte likaonkutyává vadult, már-már életveszélyessé váló ebeivel szemben is így oldottuk meg. Nem is kell ebből akkora cirkuszt csinálni, mint manapság itthon a város-, műemlék -, és ruharondító ’repülő patkányai’ kapcsán is történik. Nincs szükség rájuk, ’elegendő’ lenne a töredéke is. Túl kellene lépni a penész-zöld siránkozáson, és végre radikális lépéseket tenni. De hagyjuk ezt; ahol én kávézok biztosan nem rondítanak bele a csészébe. Ott ugyanis Mathias Rex madarai, a hollók köröznek, miután hívásomra berepülnek a birtok légterébe, köszöntjük egymást, majd ki-ki megy tovább, vagy marad.

Repüljünk, azaz guruljunk mi is tovább. Kelet felé haladunk érdekes, számomra még idegen, inkább ismeretlen, más, tájon. Kis településeken megyünk át, vagy haladunk el mellettük, tanyák, farmok mellett hajtunk el. Utóbbiak, mint otthon is, szétszórtan, kinek-kinek a birtoka szélén, közepén, valami alkalmas erdőcske szélfogó árnyékában. Néhol kettő-három is egymás mellett. Persze megjelenésükben, környezetükben eltérnek a hazai, akár tiszántúli, akár Duna-Tisza közi tanyáinktól, funkciójuk azonban ugyanaz. Közöttük szántók, gyepek, erdőfoltok, néhány mélyedés, mindenféle vízmelléki növényzettel, náddal. A szántókon sok helyen kukorica.  Az utóbbi időben kezdenek itt is kukoricát termeszteni. Nem óriási táblákon,  nem dzsungelszerű, cukornád ültetvényt idézően, vezényszóra beérően. Kisebb területek, úgy tűnik sűrűbb vetéssel. Most, szeptember közepén még olyan zöld, mint nálunk júliusban; magassága is töredéke a hazai fajtáknak. Az biztos, hogy itt nem fog igazi termést, tövenként legalább két hatalmas csővel, hozni, több tonnásat hektáronként; de mindenképpen, különösen, ha már részben ’becsövesedett’, kiváló siló takarmány lehet belőle.

Nem megyünk messzire. Egyre több és nagyobb erdőfoltot látunk közelben, s távolban, majd az út mindkét oldalán. Az észak felől látszik, hogy kilométereken át húzódik az erdő. Két oldalt, mint a pályákon rendszerint, itt is vadkerítés. Már jócskán benne vagyunk, szinte el is hagytuk a legígéretesebb erdőket, amikor végre, vissza lehet fordulni. Pár kilométert gurulunk vissza, majd egy kapu nyílik az erdő felé. Látszik, hogy hosszú évekkel ezelőtt lehetett becsukva utoljára. Bekanyarodunk, rögtön meg is állunk; van ott még néhány autó. Két út, egymástól hegyes szögben távolodva, megy be az erdőbe. Teljesen járhatóak, sőt az egyik még apróbb-nagyobb zúzalékkal is fel van javítva.

Valószínűleg több kilométert mehetnénk még autóval az itt ott szinte ’ősfa’ méretű példányokat is mutató fák között. Itt azonban nem szokás, hogy az erdő nyújtotta csodákat mindenáron az autóhoz kötötten, mintegy pórázon, közelítsük meg. Póráz, … igen, egy tábla is figyelmeztet svédül, angolul és németül, hogy kutyát csak pórázon szabad a területen sétáltatni, tehát az erdő nem kutyafuttató és ’véletlen agarászó’ (egy kicsit hadd futkározzon szegény kutyus!) hely. Pedig ez nem is kiemelt vadászterület, vagy védett erdő. Az erdőben, s egyáltalán a természetben, adott időben, legfeljebb csupán a vadászkutyáknak van helye.

Az erdei utakon a tulajdonos és az általa megbízottak, erdészek, erdei munkások közlekedhetnek csak gépjárművekkel. Az áfonyát, gombát, egyéb erdei terméket meg cipelje, aki leszedte, legyen az nehéz, legyen az messzire a járműtől. Azt hiszem, itt is 2 kg körüli súly az egy főre, egy napra engedélyezett erdeitermék mennyisége.

Vonalas, derékszöges, a széleken is többnyire egyenes térképi ábrázolása telepített erdőre utal, de utalhat arra is, hogy egy igen jól, de semmiképpen sem túlzottan, sok-sok évtizeddel korábban feltárt (utakkal ellátott) területről van szó. Ez a feltártság egy pillanatra a mi somogyi erdeinkre emlékeztet, ahol az erdő-, és vadgazdálkodáshoz megfelelő az úthálózat, ugyanakkor nem zavaró, az utak egymáshoz képest adott párhuzamossága, vagy viszonylagos közelsége, hiszen nem erdei sztrádákról van szó, hanem, olyan erdei földutakról, melyeken akár évekig nem megy át gépjármű.

De milyen is ez az erdő? Alig vagyunk a tengerszint felett 30-40 m-rel (mi is a Balti-tengertől mérünk!) Igaz, ezer kilométerrel északabbra, és egészen más klimatikus viszonyok közepette. Nálunk az ilyen erdőt(!!), ha lenne, feltehetően még a legéhesebb fagazdálkodó is csak szálaló vágással művelné, ahogy az itt is történik. Ilyen erdőt egyszerűen bűn lenne tarvágásos módszerrel vágni. Több helyen látszik, hogy évekkel korábban itt is belenyúltak a területbe, s onnan úgy vágtak ki fákat, hogy az nem bontotta meg az ’erdő rendjét’. Gyönyörűen látszik a területen, úgy az erdei fenyvesekben, mint a lucosokban, hogy ott igen sok apró magonc, néhány éves ifjútól kezdve, a száz évet is jól meghaladó példányok is vannak. Itt úgy tűnik, ’tisztán tartani’ sem akarják mindenáron az erdőt; nem akarják a majdani erdőket most kivinni a területről! Eltakarítva csak azok a kidőlt fák vannak, melyek a gépi közlekedést akadályozzák, ezért találunk kidőlt, már szinte szétesettre korhadt  fákat is, közöttük legtöbb helyen a talajra taposott, nem felakadva hagyott, a vágás során keletkező ágfával/gallyfával, mely utóbbi is így kerül vissza a körforgásba, az erdő életébe. Ja, kérem; van ahol megértik, hogy az erdő élete egyetlen nagy folyamatos körforgásból áll, amely kör még az ősi időkben alapozódott meg; és nem tíz-húsz-nyolcvan évenként újabb és újabb ’körök’ rajzolása, faanyagtermelő ültetvények létesítése. Természetesen, mint mindenütt, Svédországban is vannak ilyen ‘faültetvények’, melyeknél nem cél, hogy ’Erdő’ legyen belőlük. Ezek a jelentős területű ültetvények elsődlegesen az ország és a külföld papír-igényét igyekeznek kielégíteni.

Látszik itt és most (északabbra valószínűleg még inkább) hogy él az erdő; most úgy tűnik, hogy  az idők végezetéig folyamatosan hasznot, kitermelhető ipari és tűzifát, vadat, gombát és egyéb erdei terméket, pihenést, kirándulást, az idő kulturált és egészséges eltöltését, talajvédelmet, az élővilág környezeti egyensúlyát, klimatikus egyensúlyt, sok más egyebet fog nyújtani, vagy elősegíti ezeket.

Természetesen, mielőtt bárki is azt hinné, hogy rövidesen hasra, vagy hanyatt esek a svéd erdők láttán, pillanatok alatt felvilágosítanám, hogy nem fogok elalélni. S ha mégis, azt jómagam annak tudom be, hogy a több évtizeden át a magyar alföldön, sőt részben a homokpuszták ’sivatagában’ keményített lelkemnek mérhetetlen gyönyörrel szolgál az üde erdők (hangsúlyozom erdők, s nem ültetvények), látványa, legyen az bár otthon, Svédországban, akárhol. Ha otthon időnként eljutok kedves vén tölgyeseimbe, ott minden egyes fa megsüvegelése (köszöntése) sem tart tovább félóránál, itt meg erdőket, több négyzetkilométeres erdőket kell köszönteni. E tekintetben nem számít, hogy az egyik tölgyes, a másik fenyves.

Az is igaz, hogy a korábbi időkben a svédek is igen durván belenyúltak az erdeikbe, hiszen alig maradt néhány százaléknyi érintetlen erdőterületük. Pedig nekik csak erdőből van három magyarországnyi. Ez az ország területének kb. 60%-a. Mára azonban sokat (és jó irányban) változott az erdőhöz, a természethez és  az abból kivehető erőforrásokhoz való hozzáállásuk, jövő szemléletük.

Először egy erdei fenyvesben (Pinus sylvestris), majd vegyes átmenettel lucosban (Picea excelsa), ill. erdei fenyővel elegyes nyíresben, végül homogén nyíresben jártunk. Egy kisebb területen a terep domborzata, felszíne olyan volt, mintha az itthoni homokbuckákat járnánk, melyeket ritkásan benőtt a fehérnyár és boróka, alattuk kevéske galagonyával, néhány sóskaborbolyával. Csakhogy itt a Vomb-erdőben nyírek, luc-, és erdei fenyők voltak a hajdan jég és vándorkövek által lankássá simitott ’bucka oldalakon’ , és homoki szömörcsög helyett vargánya mutogatta magát, közelében a Balti-tenger mentén honos (helyenként hozzánk is betelepített) svéd berkenyével (Sorbus intermedia).

Lépjünk be. Elsőre szinte nem is merészel az ember a csodálatos, szinte összefüggő mohaszőnyegre lépni, aztán meg vonzást érez, hogy gyermekként hemperegjen a puha zöld párnán. De nincs hová, máshová lépnie, legfeljebb maradni az úton, a két keréknyomban. Ott sem lehet csak úgy végi gyalogolni, ott is egyik gomba a másik után. Ezért sem lenne érdemes autóval bélgombászként barbárkodni az erdei úton sem, hiszen a nyomokban, a széleken, szebbnél szebb rókagombák, egyebek nőnek. Na, meg egyáltalán; vagy a természetet járjuk, abba többé-kevésbé beilleszkedve, vagy terepautózunk, ’offroad’-olunk, s közben gombát lapátolunk műtrágyás zsákjainkba.

A vastag, helyenként harminc centiméteres moha paplanban szétszórtan, de nagy foltokban szőnyegszerűen is, több helyen a csarab (Calluna vulgaris) bírkózik a számára is éltető nedvességet óvó mohával.

Tulajdonképpen alig mentünk pár métert, máris egy olyan gombafajt találtunk, melyet a hazai irodalom, mint nem gyakori fajt említ. Jómagam nem is találkoztam még vele; nem mintha ez bármit is jelentene, hiszen a hazai meszes homokos sivatagban hiába is keresném. Ez a gyűrűs ráncosgomba (Cortinarius caperatus). Újabban ide, a pókhálósgombák (Cortinariaceae) közé sorolják. Korábban Rozites caperatus néven is lehetett találkozni vele. Mint az esti ’vallatásnál’ kiderült, ez egy ehető, jóízű faj. Na, ha ezt tudjuk korábban, több tízkilót is szedhettünk volna könnyedén. De, mi a fenének? Akár hová tekintettünk itt az erdei fenyvesben, majd a lucosban is, mindenütt ez a faj világított a zöld mohában, mint fehéres bárányok a zöld pázsiton. Egy kosárkába így is szedtünk a nap folyamán elegendő, egy-két étkezésnyi, sárga rókagombát, vargányát, ezt-azt. Sebaj, majd legközelebb néhány darabot ebből is leszedünk.

Ha már a pókhálósokkal kezdtem, maradjunk még ezeknél. Több fajjal is találkoztunk, meghatározni viszont annál kevesebbet sikerült (az sem biztos, hogy azokat -és más nemzetségbelieket is- jól, és pontosan!). Nézzünk azonban egy válogatást a Vomb-erdő bejárt részeinek gombái közül, még ott is találkozhatunk pókhálósokkal.

(2014. december)

(folyt.köv.)